Írások és olvasások

Könyv a polcról

GARLAY - A felemelkedés I.fejezet

2018. június 28. - Pálóczy Erzsébet

birth.jpg"Az Úr 1382. esztendeje, Szent Mihály havának 17. napja

Garla vára (Pest mellett)

 

Mari

 

Vanyó Mari erősen izzadva kaptatott felfelé a kastélyhoz vezető úton. El volt már késve, vagy egy órája is tán, de ellett a tehén, azt se lehetett hagyni. Az Ancsa még túl fiatal, az ember meg nem ért hozzá. A Jankó meg…, az meg semmit se csinál, csak álló nap kaparászik valamit savanyú pofával a homokba, vagy matat egy széndarabbal a falon, hátul, a kiskonyha falán, kívülről. Mindegy, nincs most erre idő - gondolta Mari - menni kell, mert megvagyon már vagy egy órája is, hogy ott kéne lenni, oszt mégsincs ott.

Pedig a nagyasszonynak nagy szüksége van most, másképpen nem híjják őtet oda, az bizonyos. És most mégis őtet híjták, Vanyó Marit, aki nem tud se írni, se olvasni, és akinek elébb meg kellett elletni a tehenet, s etetni a disznót, s kacsát. Őneki szóltak az utolsó percben, hogy jöjjön ám, de rögvest, mert a nagyasszony halódik, s bizonyosan halva is lesz délre, ha Mari el nem jön. S Mari ment, mennie kellett, odahagyva embert, Ancsát, tehenet, mindent.

Az első kapuhoz ért, s erősen az őr szemébe nézett.

- A tekintetes asszonyhoz híjtak- mondta, s az őr semmit se kérdezve intett, hogy bemehet, s még inkább, hogy menjen is be.

A belső kapunál is ugyanígy járt, mire beért a belső épületekhez, s végül az árkádos udvarba. Ott aztán anélkül, hogy szólították volna, megragadta a karját egy gyönge leánykéz, s húzni-vonszolni kezdte őt. Sebesen áthaladtak az udvaron, s az árkádok hűvös sötétjébe értek ott jobbra fordultak, s hosszú lépcsőkön kezdtek rohanni. Négy lépcsősorral feljebb a leány egyszer csak bevágott egy ajtót, Marit azon erősen belökte, s már csukta is be rögvest.

Mari lihegve állt meg. Két hatalmas ablak, s egy függönyös ágy volt a szoba, a kandalló előtt poros medvebőr szemei néztek meredten. Se szekrényládák, se szentek képei, se szőnyegek nem voltak. Csak a kandallóban égő tűz lángjai rajzoltak sok eleven, táncoló alakot a falra. Isten tudhatja egyedül, kit mintáztak. A függönyös ágy mellett gyertya pislákolt, s vizelet és hányás bűze terjengett körötte. Egy szürke ruhás, vézna cselédlányt látott az ágy mellett térdelni imára kulcsolt kézzel. Kendőjét az orra elé tartotta, s közelebb lépett az ágyhoz. Egy viaszosan sárga arcú, félig lehunyt szemű leányt látott a petyhüdt dunyha és a mocskos párnák között.

- Uramjézus! - gondolta magában - Hiszen ez istenkáromlás!- s gyorsan keresztet vetett magán.- Ez vóna a nagyasszony, akit a Garlay báró hozott? Hisz ez még gyermek! Annyi sincs tán, mint az ő Ancsája, s az még a bubával játszódik otthon!

Iszonyodva nézte a leányt, s az iszonyodásba valahogy mégis, belesajdult valami más is, s valamiért egyfolytában az Ancsa jött a szeme elé. Mintha bizony az feküdne ott.

De ide most nem iszonyodni jött. Arrébb tolta az útból a cselédlányt, s felhajtotta a vastag, összeállt dunyhát. Mocskos és bűzös vézna test feküdt alatta, hatalmas, mozgó hassal. A leány fénylő aranytincsei különös keretet adtak a képnek.

 

Mari a leány hasára tette a kezét, s a fejét a mellkasára hajtotta. A gyermek fel-le mozgott, a leány szíve épphogy csak vert. Mari újból keresztet vetett, s magában felfohászkodott az Úrhoz, hogy kímélné meg ezt a két nyomorult életet.

- Eridjjél, lyányom, hozzál rögvest forró vizet, s lepleket, de tisztát, s hozzál pályinkát, olyant, amit régebben főztek mán. - mondta a cselédnek, s az indult is.

Mari felgyűrte karján a ruhát, s a lány lábai közé nyúlt. Érezte a gyermeket.

- Nem tud szülni – gondolta - megragadt a gyermek, a lyány meg kicsinyke maga is.

Mind odapusztul, ha ki nem szedem, az úristen tartson most meg bennünket a bezárt markába' - fohászkodott újra, s dús keblei közül makulátlan kis bőrtokot vett elő. Szétterítette az ágyon, s a tokból ezüst kések, csipeszek és tűk csillantak elő. Kiválasztott egy közepes méretű, igen éles pengét, s egy pillanatra a gyertyalángba tartotta. Gyors keresztet vetett magán, s a leányon is, s magában elmormolt valamit idegen nyelven. Feltépte aztán a leány hasán az inget, s erősen megtaszította odabenn a gyermeket, a leány nyögött egyet. Mari az arcára pillantott, de csak a szeme véreres fehérjét látta forogni félig hunyt pillái alatt. Mari homlokán hideg cseppekben gyűlt a verejték. Mély levegőt vett, s egyik kezével a hasat, s benne a gyermek helyét elfogva, a másikkal a pengét tartva nekilátott. Tökéletes, sima vágást ejtett a bőrön, majd az izmokat vágta át. A leány nagyot, retteneteset üvöltött, de fekve maradt. Mari megtalálta a méhet, s óvatosan újabb vágást ejtett, de a leány újat, s iszonytatót üvöltött, s belemart Mari hasát tartó kezébe, s majdnem ülő helyzetbe húzta magát. Ekkor Mari már elhajította a véres pengét, s az hideg csörömpöléssel ért földet. Mari két kézzel, ujjaival tágította tovább a nyílást. A leány újabb förtelmeset sikoltott, aztán ájultan rogyott a párnák közé. Az ágy iszamós volt a vértől. Mari ekkor emelte ki a gyermeket a meggyötört méhből, sértetlen fehér1 burokban. Gyöngéden megvágta a burkot, s a gyermekről letisztította.

- Áldott az Úr neve ezen a világon, mert ime nem csukta be a Mennyek kapuját - gondolta, s szeme alól eltörölt egy csepp verejtéket.

A szoba ajtaja ekkor megnyílt, s a gyertya lángját észrevétlen ellobbantotta a huzat.

A gyermek felsírt.

 

§

 

 

A viaszfehér arcon egyenetlenül táncolt az újragyújtott gyertya fénye, hol mennyei csillogást, hol a végtelen sötétséget rajzolva a gyermeki vonásokra. Mari gyakorlott kezei sebesen forgatták a tűt, s a cérnát, a legdrágább selymeket sem varrta ilyen óvással, ilyen félő gonddal. S tán nem is volt még soha ilyen finom anyag a kezei között.

A varrás végeztével puha vásznat vett elő, s egy fiolát, melynek tartalmát a mosdótálba eresztette. Akkor elkezdte mosni a halovány testet, s mintha halottat mosna utolsó útja előtt, halkan dúdolt valami istennek szóló dallamot. A test pedig, amely eddig a vérben és hányásban fürödve oly jelentéktelennek és elgyötörtnek tűnt, lassan feltárta Mari előtt valódi alakját. A mézes tej színű bőrön csaknem átütöttek a gyönge madárcsontok. A kitágult méhet rejtő has mellett vékony ujjakban végződő karcsú karok húzódtak, melyek, csakúgy, mint a lábak, immár ernyedten feküdtek. Az apró bordák fölött fejletlen, de teltnek ígérkező mellecskék kezdődtek. A törékeny vállak ívei vékonyka nyakhoz futottak össze a párnán. Az aranyfényű haj csodálatosan tiszta maradt a szenvedés közepette is, s most valami hatalmas, ragyogó szárnyként terült szét a test körül. Csupán az arc mellett tapadt néhány tincs a nyakra, s Mari azokat is gondosan kifésülte ujjaival oldalra. Sötétszőke, majdnem barna pillák árnyéka vetült a szemek alatti sötét árkokra, s a kicsinyke pisze orr vonalára, a kissé túl széles száj két vastag ajakban csukódott össze. A rosszul illeszkedő ajtó alatt hirtelen jeges légáramlat ömlött be, s egyszerre megszűntek táncolni az iszonytató alakok a falon, a tűz kimúlt, a kandallóból csak az égett fa füstje szállt fel. Az egyetlen gyertya lángja is megingott a hirtelen jött légben, de Mari hamar elfogta kezével a szél útját, s a gyertya tovább égett.

- Jaj, lássa, jóasszony, mi lett vóna most, ha maga nincs itt? - kérdezte síró hangon a cselédlány, s Mari rémülten kapta fel a fejét a hangra. Már elfelejtette, hogy a lány is itt van velük, pedig az fogta kezében a kicsiny teremtményt, amely az imént jött csak a világba. Mari elgondolkodott, majd a testről a lányra, arról a gyermekre nézett. Végül a fény felé fordította a fejét.

- Akkor, lyányom…most nem vóna ez az egy gyertya se, hogy valami világítson."

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvapolcrol.blog.hu/api/trackback/id/tr9014080745

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.