Mostanában többször is előfordult, hogy a komfortzónámon kívül kerestem olvasnivalót, így bukkantam a Babák városára is. Amint megjelent, meg is vettem, de azért egy ideig kissé szkeptikusan forgattam, hiszen a műfaji besorolása egyik helyen thriller, a másikon krimi, a harmadikon meg rémregény volt, és hát egyik sem tartozik a kedvenceim közé. Ugyanakkor vonzott a borító, a külföldi ajánlók, a Nincs időm olvasni kihívás is krimi kategóriában utazott májusban (Agatha Christie- nem szeretem), és nem utolsó sorban akartam olvasni valamit, ami kék. Úgyhogy minden egybevágott! Megvettem tehát a Babák városát, és már aznap este el is kezdtem olvasni, hogy hozzám került.
Fülszöveg:
London, 1850. Két testvér, Iris és Rose babákat készít. Iris porcelánarcokat fest, nővére apró szoknyákat, ingvállakat hímez. A szerény, de biztos fizetséggel szűkösen ugyan, mégis fedezni tudják megélhetésüket. Iris azonban többre vágyik, mert tehetséget érez a kezében. Hosszú vívódás után a fiatal lány gondol egy nagyot a viktoriánus Angliában, és elindul azon az úton, amelyre a művészet, a tehetség és a tiszta érzelmek vezérlik. Még nem tudja, hogy egy másik életút keresztezi az övét, azon egy megszállott férfi jár, aki rögeszmés szenvedélyt táplál iránta, és mindent tönkretehet, amit Iris kivívott magának. Akár az életét sem kíméli...
Hát... Első körben el kell, hogy mondjam, ritkán kapok a kezembe olyan könyvet, aminek szó szerint az első mondata behúz a történetbe.
Amikor az utcákon legmélyebb a sötét és a csend, egy lány letelepszik kis asztalához a babakészítő műhelyének pincéjében.
Innentől kezdve pedig nem volt megállás, mert olyan erővel csapott le rám ennek az írónőnek a tehetsége, hogy azt magam is alig hittem el. Persze, olvastam, hogy Oxforban tanult irodalmat, és hogy a Kelet-Angliai Egyetemen szerzett kreatív írásból diplomát, mégis meglepett az az erő és nyers tehetség, amivel ennek a regénynek a szövegét formálta ilyenné, amilyen. Egyébként Babits Péter fordította, így az ő érdemei is vitathatatlanok.
És akkor maga a történet:
Mint azt a fülszövegben is olvashatjuk, alapvetően két fiatal lány és egy férfi életútja kapcsolódik össze a viktoriánus Angliában, ahol épp a Világkiállításra készülnek. A két nővér, akik a szegénység és a reménytelenség világából jönnek, magukkal és egymással is (kimondott és kimondatlan) konfliktusban állnak, egyfajta "szeretlek is, meg nem is" viszonyban vannak. Mindkettőjükben fellelhető a jó, de az önző, sőt időnként önzően kegyetlen vonások is. Mindketten szenvednek testi deformitástól és mindketten egy jobb életről ábrándoznak. A regény kezdetén egy babakészítő műhelyben dolgoznak szinte éhbérért, de Iris éjszakánként mindinkább a saját szenvedélyének hódol, a pince sötétjében alkot, arról álmodik, hogy festő lesz. És egyik nap megszökik Rose-tól...
Silas, a valaha szintén jobb sorsra hivatott preparátor patika-tiszta műhelyében készíti ki az állatokat, ráadásul művészi szinten, miközben időnként még beszél is hozzájuk. Ő is álmodik valamiről: arról, hogy megkérik, hogy állítson ki a Kristálypalotában. Azonban csak a maró gúny, sőt, kegyetlen és ízléstelen tréfák jutnak neki, megalázó emberi látszatkapcsolatok, kiközösítés és magány. Épp úgy, mint gyermekkorától kezdve mindig. Kellő gyűlölettel figyeli és irigyli az embereket, miközben mindennél jobban vágyik a társaságra és - ha már szeretetre nem is, hiszen ő maga sem képes rá - az elismerésre, de legalább arra, hogy végre észrevegye valaki. Csodálattal nézi a Világkiállítás előkészületeit, ámulva és vágyakozva sétál a díszletek között, és ekkor...meglátja Iris-t....
Itt indul a tulajdonképpeni történet és itt találkoztam a "szerelembe esés", a vonzalom villámcsapásának a valaha volt egyik leghatásosabb és legeredetibb leírásával:
Mintha csengetnének egy öreg házban. Bőrén érzi a drót feszülését, amint egyre mélyebbre követi az épületbe, keresztül falakon és padlókon. Megigézetten áll, ahogyan a remegő szál egyre újabb csengettyűket léptet működésbe. Nem tudja mire vélni az érzést.
Talán már ebből a néhány mondatból is érezni, hogy Silas alakja egyszerre primitív és kifinomult, gyermeki és érett. Ahogyan Iris-é és Rose-é is. Ez a regény egyik legnagyobb erőssége: a karakterek többsíkú és több dimenziós ábrázolása.
Ugyanakkor maga a történet is erős, hiszen már az első lapokon sejthetővé válik, hogy itt mélyebb és megrázóbb dolgok fognak történni, mint egy átlagos, műfajtiszta krimiben. Maga a műfaj egyébként pont ezért nem tisztázható, hiszen a regény egyszerre mutatja a krimi, a thriller, a viktoriánus rémregény, a női sorsregény és a lélektani dráma bizonyos műfaji sajátosságait, miközben a keret, a 19. század közepének Angliája egy újabb műfaji réteget, a történelmi regény rétegét simítja rá a történetre.
Ebben a történetben pedig mindenre érdemes figyelni, akár egyszerre, akár külön-külön is. A sztori, a műfajok, a karakterek és az előadásmód is egyedi és intelligens, jól illik a szinte már elegánsan kifinomult szöveghez, ami egyszerre modern és korhű, érthető, világos és hiteles.
Azoknak ajánlom, akik egyszerre szeretnek borzongani, gondolkodni, csodálkozni, meglepődni, nevetni, sírni, szeretni, gyűlölni és izgulni. Azoknak is, akik a 19. század '50-es éveinek Angliáját szeretnék jobban megismerni. De ha valaki izgalmas krimit, sőt thrillert vagy elgondolkodtató lélektani drámát keres, az is megtalálja a maga szórakozását. Megéri elolvasni.
Az írónő első regényével máris irodalmi díjat nyert, Paula Hawkins pedig így nyilatkozott a Babák városáról:
Mesterien megírt történet a szerelemről, elhivatottságról és birtoklási vágyról.