Egyre többször hallom, hogy "a történelmi regények csak a történelem rajongói és a történelmet tanulók számára érdekesek, hiszen azok " úgyis csak a csatákról szólnak".

Az Európa Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg magyarul Celeste Ng megrázó és mélyen elgondolkodtató, egyszersmind különösen aktuális regénye. A sejtelmes külcsín egy mély és megrázó történetet, egyszersmind korrajzot jelenít meg a '70-es évek Amerikájának felszínes és fojtogató légköréről, ahol a társadalmi és szülői elvárások fontosabbak, mint az egyén természetes vonzalmai vagy önazonossága.  Azt gondolom, hogy vannak írók, akik megalkotják a saját koruk klasszikusait. Celeste Ng is ilyen. 

A nyár egyik utolsó olvasmánya volt Celeste Ng- től a Kis tüzek mindenütt.Lenyűgöző és nagyon erős történet a művészet, a családon belüli öröklődés, a megfelelési kényszer és az anyai szeretet hatalmáról.

Holly Ringland első regénye a trauma feldolgozás és az újrakezdés regénye.

Marlenka 72 éves, van 3 gyermeke és egy félig elfeledett, félig titkolt múltja, ami a nyilasok uralma alatt fordult arccal a földnek. Szereti a nárciszokat és szimbiózisban él a nárcisztikus emberekkel. Marlenka a saját nevére sem emlékszik, mert azt is elhazudták előle és érte. Marlenka gyermekei a múlt sebeit hordozzák, az ősök traumáit. A kollektív borzalom mélységes rettegését és kínjait és az elegáns, polgári, magántragédiákat. Marlenka mégis a kiút felé halad, mert nagyon akar élni. Marlenka előbb szétszaggat darabokra, átstrukturál, lefejti a fölösleget, majd újra összerak.
Nehéz bármit is mondani egy olyan könyvről, ami ennyi fájdalmat fogalmaz meg néhány oldalban. "HOGY LEHETNEK ENNYIRE SZÜRKÉK EZEK A FALAK?" Van az ún. "civilizált" világnak egy időszaka, amikor emberszörnyek teremtettek groteszk emberroncsokat. Nemcsak bombákkal, nemcsak központi fegyverekkel. Hanem fog-és körömtépéssel, ütlegekkel, apró szúrásokkal a köröm alá, nemi erőszakkal, fogkiveréssel. Az emberszörnyek elvették a gyermeket, ledobták az erkélyről a mozgássérültet, eltörték a zenész ujjakat és égő tort ültek a hangszerek és könyvek fölött, mert azok más nyelven íródtak. Vagy csak úgy. Anyák és apák nyomorodtak meg, és gyermekektől vették el a szüleiket, az életüket, a nevüket...
Mások nem voltak ennyire közönségesek, sokkal kifinomultabban nyomorítottak. Nem égő cigarettacsikkel a karon, hanem elszeretéssel, nemszeretéssel, önzéssel, gyávasággal.
@finypetra regénye erről is szól. Meg arról, amitől mégis ember marad az ember. Nem szörny. Nem roncs. Hanem élet, küzdés, méltóság. Láthatatlan kutyák simogatása, légszomj, rémálmok, kötelező napi álmodás jelzik generációkkal távolabb is ennek a méltóságnak a keresését. A folyamatot, amibe nem és mégsem halunk bele.
Az őseink bennünk élnek, és az epigenetikus örökségünk meghatároz minket. Fáj nekünk, ha emlékezünk és az is, ha nem, csak az csendben fáj. Minden, ami történt, egy egész világot traumatizált.
Ahogyan a csendes, egyéni tragédiák is az egyéni életeket
De létezik a feloldás, néha még a feloldozás is.
@finypetra csodalatosan és nagyon nyersen ír erről, de a mondatai így is lágyak és lírai szépségűek. Olvassátok a Marlenkát!

Mostanában többször is előfordult, hogy a komfortzónámon kívül kerestem olvasnivalót, így bukkantam a Babák városára is. Amint megjelent, meg is vettem, de azért egy ideig kissé szkeptikusan forgattam, hiszen a műfaji besorolása egyik helyen thriller, a másikon krimi, a harmadikon meg rémregény volt, és hát egyik sem tartozik a kedvenceim közé. Ugyanakkor vonzott a borító, a külföldi ajánlók, a Nincs időm olvasni kihívás is krimi kategóriában utazott májusban (Agatha Christie- nem szeretem), és nem utolsó sorban akartam olvasni valamit, ami kék. Úgyhogy minden egybevágott! Megvettem tehát a Babák városát, és már aznap este el is kezdtem olvasni, hogy hozzám került.

Fülszöveg:

London, 1850. Két testvér, Iris és Rose babákat készít. Iris porcelánarcokat fest, nővére apró szoknyákat, ingvállakat hímez. A szerény, de biztos fizetséggel szűkösen ugyan, mégis fedezni tudják megélhetésüket. Iris azonban többre vágyik, mert tehetséget érez a kezében. Hosszú vívódás után a fiatal lány gondol egy nagyot a viktoriánus Angliában, és elindul azon az úton, amelyre a művészet, a tehetség és a tiszta érzelmek vezérlik. Még nem tudja, hogy egy másik életút keresztezi az övét, azon egy megszállott férfi jár, aki rögeszmés szenvedélyt táplál iránta, és mindent tönkretehet, amit Iris kivívott magának. Akár az életét sem kíméli...

Hát... Első körben el kell, hogy mondjam, ritkán kapok a kezembe olyan könyvet, aminek szó szerint az első mondata behúz a történetbe.

Amikor az utcákon legmélyebb a sötét és a csend, egy lány letelepszik kis asztalához a babakészítő műhelyének pincéjében.

Innentől kezdve pedig nem volt megállás, mert olyan erővel csapott le rám ennek az írónőnek a tehetsége, hogy azt magam is alig hittem el. Persze, olvastam, hogy Oxforban tanult irodalmat, és hogy a Kelet-Angliai Egyetemen szerzett kreatív írásból diplomát, mégis meglepett az az erő és nyers tehetség, amivel ennek a regénynek a szövegét formálta ilyenné, amilyen. Egyébként Babits Péter fordította, így az ő érdemei is vitathatatlanok.

És akkor maga a történet:

Mint azt a fülszövegben is olvashatjuk, alapvetően két fiatal lány és egy férfi életútja kapcsolódik össze a viktoriánus Angliában, ahol épp a Világkiállításra készülnek. A két nővér, akik a szegénység és a reménytelenség  világából jönnek, magukkal és egymással is (kimondott és kimondatlan) konfliktusban állnak, egyfajta "szeretlek is, meg nem is" viszonyban vannak. Mindkettőjükben fellelhető a jó, de az önző, sőt időnként önzően kegyetlen vonások is. Mindketten szenvednek testi deformitástól és mindketten egy jobb életről ábrándoznak. A regény kezdetén egy babakészítő műhelyben dolgoznak szinte éhbérért, de Iris éjszakánként mindinkább a saját szenvedélyének hódol, a pince sötétjében alkot, arról álmodik, hogy festő lesz. És egyik nap megszökik Rose-tól...

Silas, a valaha szintén jobb sorsra hivatott preparátor patika-tiszta műhelyében készíti ki az állatokat, ráadásul művészi szinten, miközben időnként még beszél is hozzájuk. Ő is álmodik valamiről: arról, hogy megkérik, hogy állítson ki a Kristálypalotában. Azonban csak a maró gúny, sőt, kegyetlen és ízléstelen tréfák jutnak neki, megalázó emberi látszatkapcsolatok, kiközösítés és magány. Épp úgy, mint gyermekkorától kezdve mindig. Kellő gyűlölettel figyeli és irigyli az embereket, miközben mindennél jobban vágyik a társaságra és - ha már szeretetre nem is, hiszen ő maga sem képes rá - az elismerésre, de legalább arra, hogy végre észrevegye valaki. Csodálattal nézi a Világkiállítás előkészületeit, ámulva és vágyakozva sétál a díszletek között, és ekkor...meglátja Iris-t....

Itt indul a tulajdonképpeni történet és itt találkoztam a "szerelembe esés", a vonzalom villámcsapásának a valaha volt egyik leghatásosabb és legeredetibb leírásával:

Mintha csengetnének egy öreg házban. Bőrén érzi a drót feszülését, amint egyre mélyebbre követi az épületbe, keresztül falakon és padlókon. Megigézetten áll, ahogyan a remegő szál egyre újabb csengettyűket léptet működésbe. Nem tudja mire vélni az érzést.

 Talán már ebből a néhány mondatból is érezni, hogy Silas alakja egyszerre primitív és kifinomult, gyermeki és érett. Ahogyan Iris-é és Rose-é is. Ez a regény egyik legnagyobb erőssége: a karakterek többsíkú és több dimenziós ábrázolása.

Ugyanakkor maga a történet is erős, hiszen már az első lapokon sejthetővé válik, hogy itt mélyebb és megrázóbb dolgok fognak történni, mint egy átlagos, műfajtiszta krimiben. Maga a műfaj egyébként pont ezért nem tisztázható, hiszen a regény egyszerre mutatja  a krimi, a thriller, a viktoriánus rémregény, a női sorsregény és a lélektani dráma bizonyos műfaji sajátosságait, miközben a keret, a 19. század közepének Angliája egy újabb műfaji réteget, a történelmi regény rétegét simítja rá a történetre.

Ebben a történetben pedig mindenre érdemes figyelni, akár egyszerre, akár külön-külön is. A sztori, a műfajok, a karakterek és az előadásmód is egyedi és intelligens, jól illik a szinte már elegánsan kifinomult szöveghez, ami egyszerre modern és korhű, érthető, világos és hiteles.

Azoknak ajánlom, akik egyszerre szeretnek borzongani, gondolkodni, csodálkozni, meglepődni, nevetni, sírni, szeretni, gyűlölni és izgulni. Azoknak is, akik a 19. század '50-es éveinek Angliáját szeretnék jobban megismerni. De ha valaki izgalmas krimit, sőt thrillert vagy elgondolkodtató lélektani drámát keres, az is megtalálja a maga szórakozását. Megéri elolvasni.

Az írónő első regényével máris irodalmi díjat nyert, Paula Hawkins pedig így nyilatkozott a Babák városáról:

Mesterien megírt történet a szerelemről, elhivatottságról és birtoklási vágyról.

Ha valaki meg akar érteni egy nőt, először is az anyjáról kérdezze. Ez persze nem ilyen egyszerű, hiszen négy anyám is volt, és mind másképpen fegyelmezett, tanított és dédelgetett, más-más adottságokat és félelmeket kaptam tőlük.

Így kezdődik a bibliai időkben játszódó, lélekemelő történet, mely Dína személyes vallomása arról a titkos tudásról, amit nők örökítettek nemzedékről nemzedékre, miközben a férfiak számára tiltott vörös sátorban összegyűltek. Itt mesélték el egymásnak titkaikat holdtöltekor, itt osztották meg egymással az asszonyi tudást születés és halál, szerelem és szex, öröm és fájdalom dolgairól.
Apák öröksége, fiúk viszálykodása, a Kánaánba vezető veszélyes karavánút, rabszolgák és ágyasok, váratlan gyermekáldás és elhazudott esküvő, és persze az igaz szerelem, amiért gyakran nagy árat kellett fizetni.
Anita Diamant időtlen története anyákról és lányaikról immár 28 országban, több mint 3 millió példányban fogyott el, példátlan sikerének köszönhetően nagyszabású tévésorozat készült belőle.

Ami megfogott:

• a borító
• az, hogy film is készült belőle, amit sokan méltattak

Amit vártam tőle:

• különleges atmoszféra
• változatos és mély karakterek
• bibliai hitelesség

Nos, azt hiszem, ez az egyik olyan regény, amit minden nőnek kötelező lenne elolvasnia. És a férfiaknak is. Olyan könyv, amelytől reméltem valamit, nagyon szerettem volna, hogy jó legyen, és messze felülmúlta a várakozásaimat.

Kezdjük talán a borítóval: gyönyörű. Azt elárulom, hogy filmes borító, és én általában hidegrázást kapok a filmes borítóktól, ez mégis lenyűgözött. Nyilván Rebecca Ferguson, aki a filmben a főszerepet játssza, egy csodálatosan szép nő, és a tekintetével szinte bármit képes kifejezni. Ezen felül egyébként is jól állnak neki a kosztümös szerepek (pl. ő A fehér királyné, A fehér hercegnő Elizabeth Woodwill-je), tehát remek választás volt őt a borítóra tenni.

Azonban a borító tervezője másban is jeleskedett, hiszen a kép egyszerre közeli és távoli szemszöget is mutat, kiemelve a főszereplőt, de megjelenítve a témát, vagyis a vörös sátrat is. Erre pedig igen kevés ilyen jó példát láttam eddig. Az egyébként, hogy film is készült a könyvből, és ráadásul pont Rebecca Ferguson a főszereplője, már eleve egy ajánlólevél volt számomra a könyvhöz. (A filmet később láttam.) Amiről nem szóltam még, az a korszak, amelyben játszódik, és amelyet elég nehéznek tartok jól megírni és filmre vinni egyaránt. Ez az Ószövetség kora. Mivel személy szerint rajongok a történelmi regényekért, nagyon kíváncsi lettem.

Reméltem, hogy izgalmas, mély és érdekes karaktereket kapok majd, és nem kellett csalódnom. A könyvben szereplő összes fő karakter (és a jelentősebb mellékszereplők karakterei is) pont a megfelelő ódon vannak adagolva. Dína, a főszereplő (a Bibliai Jákob lánya) a szemünk előtt válik kislányból nagylánnyá, majd asszonnyá, anyává, s közben nemcsak a történelem és a körülmények változnak körülötte, hanem erre, a neveltetésére és korának előrehaladtára reflektálva ő maga is egy fejlődési folyamaton megy keresztül. a történetet az ő szemszögéből ismerjük meg. A könyv Bibliai hitelessége néhány ponton megkérdőjelezhető ugyan, de ezek pontok (pl. a fantázia tölti ki bizonyos időszakok nem ismert eseményeinek helyét) többnyire ott fordulnak elő, ahol a dramaturgiát segítik, és engem egyáltalán nem zavartak. A könyvnek különleges és egyedi atmoszférája van, hiszen úgy fog meg egy (napjainkban egyre inkább) nehéz témát, hogy egyrészt nem korcsosul hatásvadásszá, másrészt a megfelelő kontextusba helyezi az eseményeket, nem hallgatva el a keményebb részleteket sem. A történet regényként való elmesélése ugyanis könnyen válhatott volna szappanopera szerű, langyos ponyvává, de nem vált. Elmondja egy nő történetét, aki egy olyan női közösségbe születik bele, amilyen ma már nem létezik, s tulajdonképpen a saját korában is üldözték.

Egy, a férfiak által nem ismert, a férfiakat kizáró önálló női csoportosulás (urambocsá’, vallási közösség) áll a középpontban, ami köré a nők ősi tudása és az élethez való viszonyulása szerveződik. Bizonyos „tanok” öröklődnek anyá(k)ról lány(ok)ra, és itt az anya-lánya páros nem kizárólag a vérségi köteléket jelenti, inkább a törzs összes nőjének az együvé tartozását, azt az egyedi köteléket, amelyben ugyan benne lehetnek a negatív motívumok is (mint irigység, féltékenység stb.), mégis inkább a közösség erején, a közös, archaikus, női tudáson van a hangsúly. A vörös sátor az a hely, ahol megélik és kibeszélik a minden nőt (és a törzset) érintő fájdalmakat, örömöket, nehézségeket, a női lét minden oldalát és árnyoldalát látva és láttatva egymással. Életüket a Hold ciklusa szerint élik, és a női lélek és élethelyzetek megjelenítésére „házi isteneket” alkotnak és tisztelnek.  Elgondolkodtató módon élik és élik túl a mindennapi életüket, hiszen női szemmel néznek és látnak, és csöppet sem pejoratív értelemben vett „női aggyal” gondolkodnak és gondoskodnak a dolgokról.

Ennek ellenére nem egy divatos feminista regényről beszélünk, és nem is egy romantikus és csöpögős lányregényről. A vörös sátor egy erős, női regény, s talán az egyetlen hiba, ami felróható vele kapcsolatban, hogy „A legősibb szerelmi történet” alcímnek semmi köze nincs a történethez.

Összességében egy olvasmányos, nehéz kérdéseket feszegető, de a korát erősen meghazudtoló főszereplővel operáló kiváló regény az A vörös sátor.

A Vera című regény alapvetően egy tíz éves kislány útkereséséről, első szerelméről és felnőtté válásának első, botladozó, túl korai és túl nehéz lépéseiről szól. Beavatás-történet, remek korrajz és ki tudja, még mi.  Leginkább - MI. Szól az őszinteségről, a félelemről, a bátorságról,  hazugságról, a titkokról, szorongásról arról, hogy kik vagyunk és arról is, hogy kik nem vagyunk. Meg a többiről, amiről általában senki nem beszél...

Grecsó Krisztián összes könyvének megjelenése kisebb (vagy inkább nagyobb) szenzáció, és nem, nemcsak a kiváló PR és marketing miatt. Hanem mert valódi értéke és tartalma van annak, ami ír. És nem hazudik. Egyetlen szóval sem, soha. Ahogyan valójában (legalábbis kezdetben) Vera sem.

A történet onnan indul, hogy Vera, egy átlagos (?) kislány belecsöppen egy átlagosnak éppen nem mondható (?) családi összejövetelbe, ahol a legjobb barátnőjétől kezdve az édesanyjáig tablószerűen mindenki jelen van, aki Vera életének állandó részese. Az olvasó már a regény e kezdő jelenetben megérzi, hogy itt valami nagyon nincs a rendjén. A történet végére pedig kiderül, hogy valójában soha nem is volt semmi, nemhogy a rendjén, de még úgy sem, ahogyan azt mindenki mondta, vagy legalább hitte. Az események filmszerűen pörögnek.

A kezdő és a végpont között eltelt időben pedig Grecsó Krisztián szinte mérnöki pontosságú rajzot készít olyan dolgokról, amikről nem szokás és/vagy nem lehet beszélni. Nem nagy dolgok ezek. Csak olyan mindennapiak (ahogyan valójában a történések és a szereplők reakciói is), mint a honvágy, a sehová sem tartozás érzése, a családi kapcsolatok  és az igazi barátságok végletessége és végzetessége, a hasonlóságok és különbségek, vagy a dolgok változó, de állandó egymásutánisága. De ezekről senki nem beszél. Mindenki tud róluk és senki nem mondja ki. Sem azt, hogy van, akit örökbe fogadtak, és ez akkor is meghatározza a sorsát, ha nem árulják el neki. Sem azt, hogy a szorongás néha letaglóz, de nem tarkó, hanem szívtájékon üt, és mindenkinek mindenre van egy hazugsága válaszul. Sem azt, hogy a gyermekkor néha észrevétlenül, egy szempillantás alatt ér véget, és az annyira várt felnőttkor azzal telik majd, hogy a felnőtt a szépséges, biztonságos, tudatlan gyermekkort siratja, amikor olyan volt még,

mint azon a régi fotográfián, amikor még boldog volt és naiv.

Sem azt, hogy az ember a származása ellen akkor sem tehet semmit, ha inkább belehal, és hogy néha pont a saját családjában van a leginkább egyedül. Ahogyan azt sem, hogy egy gyermek nem akkor kezd felnőni, amikor annak látható jelei lesznek, hanem akkor, amikor ő látja meg az addig csak homályos jeleit - az életnek... Vagy akkor, amikor megtanul elég gyáva és elég bátor lenni. Senki nem mondja el azt sem, hogy valamit el nem mondani nagyobb bűn, mint hazudni róla, és hogy mindig van valaki, akinek ez az életébe kerül. Vagy azt, hogy van,

Csak az az ijesztő, hogy olyan nagyot csattan a keze az arcán, de egy csöppet sem fáj.

Véletlenek és tragédiák, és egy tízéves őszinte, tisztán (ön)tudatlan felfedezései kellenek hozzá, hogy legalább egy részük napvilágra kerüljön. Legalábbis a regényben. És így, ha lehet, az igazság még annál is fájdalmasabb, mint egyébként lett volna.

Neked a mamád nem is a mamád!

Grecsó Krisztián regénye nagyon érzékenyen és nagyon finoman ábrázolja ezt a plusz súlyt. Nem dobja az olvasó arcába és nem villogtatja hatásvadász módon. Csak megsejteti, csak éppenhogy láthatóvá teszi. A dramaturgiai eszközök szintén nagyszerűek és elegánsak, hiszen ezeket az igazságokat a maguk pőre valójában a lehető legártatlanabb szereplők mondják ki, sokszor nem is pontosan értve azokat, csak épp a szavak és indulatok szintjén. Csakhogy amint kimondják őket, máris részesei és elszenvedői lesznek, mert valahogy, ha nem is úgy, mint a valódi "bűnösök", érteni kezdik őket.

Egy könyv akkor válik népszerűvé, amikor a története által sokan érintettnek érzik magukat. A Vera ezért (is) sikeres. Mert a Vera által bizony mind érintettek vagyunk. Én vagyok Vera, te vagy Vera.  Nem, nemcsak azok, akik éltek a '80-as években, vagy éltek Szegeden, hanem mindannyian. De az összes többi karaktert is ismerjük. Se nem jók, se nem rosszak, de valódiak és élők mind a maguk esendő, mindennapi és eleve elrendelt módján.

Vera "a mi jobbik énünk". Nem azért, mert a dolgok elhallgatása megnyomorít, és nem is azért, mert Vera szenved a barátság és az első szerelem érzéseitől (és minden mástól, ami a felnőtté válás útján várja), vagy mert Vera egyetlen mondattól válik nagylányból kisfelnőtté. Hanem mert Vera félelmei, örömei, szorongásai, sikerei és tragédiái mind a mieink.

És mert

Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is.

Fülszöveg:

Szederkényi Olga szerkesztett egy könyvet. Én meg elolvastam. És olvasnám még tovább. Mert okos, valódi, eleven szövegek, női szövegek, emberi szövegek vannak benne. Novellák frissen, nyersen, még meg sem mosottan. Harsognak, lédúsak és nagyon-nagyon életízűek.

Eredeti megjelenés éve: 2018

A művek szerzői: Arany Lídia, Szvoren Edina, Szécsi Noémi, Selyem Zsuzsa, Rakovszky Zsuzsa, Sárbogárdi Jolán, Nina Yargekov, Molnár T. Eszter, Kiss Noémi, Kemény Zsófi, Karafiáth Orsolya, Hernyák Zsóka, Halász Rita, Boldizsár Ildikó, Berg Judit, Ugron Zsolna

Szerelem, szeretet, jóság és önfeláldozás.  Fájdalom, küzdelem, veszteség, bántás és megbánás. Sosem felejtés, Irigység és szívbéli világvége. Időskori demencia, személyiségzavarok, magány, elszigeteltség, rasszizmus, depresszió. Minden egyes novella felráz, megdöbbent, fájdalmat okoz, vagy ráébreszt valamire. Nem rózsaszín, nem habos, nem mesés. Valódi, élő, lélegző szövegek a legnagyobb magyar írónők tollából.

"Az emberek sokkal humánusabbak lennének véleményem szerint, ha emlékeznének saját gyerekkori ábrándjaikra, nem gondolja?"

A mesehősnők és az ő utóéletük. Mi történt velük a sziruposan édes happy end után? Tündérmesék tündérek és mese nélkül. Modern kori királylányok, cselédek, parasztasszonyok és női harcosok. Istennők, ördögök, tudósok, anyák. És a többiek. Piroskának és Hófehérkének hívják őket, de ott élnek a szomszédban, látod őket a villamoson, mindennap ott ülnek a játszótéren és lehet, hogy köztük van a  legjobb barátnőd, az anyád, a húgod vagy a lányod. Mert ők azok, akik te is vagy. Senki más.

"Valahol messze, valahol nagyon-nagyon messze pedig még élt a Hókirálynő, és távolról figyelte Gerdát és Kait. Gerda és Kai pedig távolról, nagyon-nagyon távolról figyelték őt."

Alice annyira erősen dementálódott, hogy nem bír vele a gondozója. Hófehérke beszerzett egy nekrofil férjet. Hamupipőkét leleplezik, Annából újra Pöttyös Panni lett. Aranyhaj az anyaságát siratja, míg Gerda belebolondult ugyanabba. És így tovább.

"Amikor Kai elindult a gyerekekkel az iskolába, utánuk köszönt, de szépek vagytok ott együtt, köszönjük, te is milyen szép vagy ott egyedül."

A mesék tanítanak, feloldanak, kezelnek és gyógyítanak és az inverz mesék szintén. Mert nem titkolnak semmit, mert igaz,amit mondanak rád, vagy rám, vagy mindkettőnkre.

"Hordjál színes ruhát, színes cipőt, és ne ilyen halvány szalagot köss a seszínű hajadba. Biztos színvak szegény, gondoltam, ahogy álltam előtte piros ruhában, piros cipőmben, a hajamban sárga szalaggal."

A könyv a Cser kiadó gondozásában jelent meg és Szabó Imola Julianna illusztrálta.