Nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet Meg Waite Clayton. Nem szabad megengednünk, hogy a II. világháború borzalmai megismétlődjenek. Egyszerű, bátor, de érzékeny és szívszorítóan hiteles regény a háború előtti eseményekről és Truus Wijsmullerről, egy rendkívüli nőről, a holland ellenállás egyik legelkötelezettebb hívéről, aki zsidó gyerekeket csempészett ki a náci uralom alatt lévő területekről.

Egyre többször hallom, hogy "a történelmi regények csak a történelem rajongói és a történelmet tanulók számára érdekesek, hiszen azok " úgyis csak a csatákról szólnak".

A nyár egyik utolsó olvasmánya volt Celeste Ng- től a Kis tüzek mindenütt.Lenyűgöző és nagyon erős történet a művészet, a családon belüli öröklődés, a megfelelési kényszer és az anyai szeretet hatalmáról.

Marlenka 72 éves, van 3 gyermeke és egy félig elfeledett, félig titkolt múltja, ami a nyilasok uralma alatt fordult arccal a földnek. Szereti a nárciszokat és szimbiózisban él a nárcisztikus emberekkel. Marlenka a saját nevére sem emlékszik, mert azt is elhazudták előle és érte. Marlenka gyermekei a múlt sebeit hordozzák, az ősök traumáit. A kollektív borzalom mélységes rettegését és kínjait és az elegáns, polgári, magántragédiákat. Marlenka mégis a kiút felé halad, mert nagyon akar élni. Marlenka előbb szétszaggat darabokra, átstrukturál, lefejti a fölösleget, majd újra összerak.
Nehéz bármit is mondani egy olyan könyvről, ami ennyi fájdalmat fogalmaz meg néhány oldalban. "HOGY LEHETNEK ENNYIRE SZÜRKÉK EZEK A FALAK?" Van az ún. "civilizált" világnak egy időszaka, amikor emberszörnyek teremtettek groteszk emberroncsokat. Nemcsak bombákkal, nemcsak központi fegyverekkel. Hanem fog-és körömtépéssel, ütlegekkel, apró szúrásokkal a köröm alá, nemi erőszakkal, fogkiveréssel. Az emberszörnyek elvették a gyermeket, ledobták az erkélyről a mozgássérültet, eltörték a zenész ujjakat és égő tort ültek a hangszerek és könyvek fölött, mert azok más nyelven íródtak. Vagy csak úgy. Anyák és apák nyomorodtak meg, és gyermekektől vették el a szüleiket, az életüket, a nevüket...
Mások nem voltak ennyire közönségesek, sokkal kifinomultabban nyomorítottak. Nem égő cigarettacsikkel a karon, hanem elszeretéssel, nemszeretéssel, önzéssel, gyávasággal.
@finypetra regénye erről is szól. Meg arról, amitől mégis ember marad az ember. Nem szörny. Nem roncs. Hanem élet, küzdés, méltóság. Láthatatlan kutyák simogatása, légszomj, rémálmok, kötelező napi álmodás jelzik generációkkal távolabb is ennek a méltóságnak a keresését. A folyamatot, amibe nem és mégsem halunk bele.
Az őseink bennünk élnek, és az epigenetikus örökségünk meghatároz minket. Fáj nekünk, ha emlékezünk és az is, ha nem, csak az csendben fáj. Minden, ami történt, egy egész világot traumatizált.
Ahogyan a csendes, egyéni tragédiák is az egyéni életeket
De létezik a feloldás, néha még a feloldozás is.
@finypetra csodalatosan és nagyon nyersen ír erről, de a mondatai így is lágyak és lírai szépségűek. Olvassátok a Marlenkát!

A Vera című regény alapvetően egy tíz éves kislány útkereséséről, első szerelméről és felnőtté válásának első, botladozó, túl korai és túl nehéz lépéseiről szól. Beavatás-történet, remek korrajz és ki tudja, még mi.  Leginkább - MI. Szól az őszinteségről, a félelemről, a bátorságról,  hazugságról, a titkokról, szorongásról arról, hogy kik vagyunk és arról is, hogy kik nem vagyunk. Meg a többiről, amiről általában senki nem beszél...

Grecsó Krisztián összes könyvének megjelenése kisebb (vagy inkább nagyobb) szenzáció, és nem, nemcsak a kiváló PR és marketing miatt. Hanem mert valódi értéke és tartalma van annak, ami ír. És nem hazudik. Egyetlen szóval sem, soha. Ahogyan valójában (legalábbis kezdetben) Vera sem.

A történet onnan indul, hogy Vera, egy átlagos (?) kislány belecsöppen egy átlagosnak éppen nem mondható (?) családi összejövetelbe, ahol a legjobb barátnőjétől kezdve az édesanyjáig tablószerűen mindenki jelen van, aki Vera életének állandó részese. Az olvasó már a regény e kezdő jelenetben megérzi, hogy itt valami nagyon nincs a rendjén. A történet végére pedig kiderül, hogy valójában soha nem is volt semmi, nemhogy a rendjén, de még úgy sem, ahogyan azt mindenki mondta, vagy legalább hitte. Az események filmszerűen pörögnek.

A kezdő és a végpont között eltelt időben pedig Grecsó Krisztián szinte mérnöki pontosságú rajzot készít olyan dolgokról, amikről nem szokás és/vagy nem lehet beszélni. Nem nagy dolgok ezek. Csak olyan mindennapiak (ahogyan valójában a történések és a szereplők reakciói is), mint a honvágy, a sehová sem tartozás érzése, a családi kapcsolatok  és az igazi barátságok végletessége és végzetessége, a hasonlóságok és különbségek, vagy a dolgok változó, de állandó egymásutánisága. De ezekről senki nem beszél. Mindenki tud róluk és senki nem mondja ki. Sem azt, hogy van, akit örökbe fogadtak, és ez akkor is meghatározza a sorsát, ha nem árulják el neki. Sem azt, hogy a szorongás néha letaglóz, de nem tarkó, hanem szívtájékon üt, és mindenkinek mindenre van egy hazugsága válaszul. Sem azt, hogy a gyermekkor néha észrevétlenül, egy szempillantás alatt ér véget, és az annyira várt felnőttkor azzal telik majd, hogy a felnőtt a szépséges, biztonságos, tudatlan gyermekkort siratja, amikor olyan volt még,

mint azon a régi fotográfián, amikor még boldog volt és naiv.

Sem azt, hogy az ember a származása ellen akkor sem tehet semmit, ha inkább belehal, és hogy néha pont a saját családjában van a leginkább egyedül. Ahogyan azt sem, hogy egy gyermek nem akkor kezd felnőni, amikor annak látható jelei lesznek, hanem akkor, amikor ő látja meg az addig csak homályos jeleit - az életnek... Vagy akkor, amikor megtanul elég gyáva és elég bátor lenni. Senki nem mondja el azt sem, hogy valamit el nem mondani nagyobb bűn, mint hazudni róla, és hogy mindig van valaki, akinek ez az életébe kerül. Vagy azt, hogy van,

Csak az az ijesztő, hogy olyan nagyot csattan a keze az arcán, de egy csöppet sem fáj.

Véletlenek és tragédiák, és egy tízéves őszinte, tisztán (ön)tudatlan felfedezései kellenek hozzá, hogy legalább egy részük napvilágra kerüljön. Legalábbis a regényben. És így, ha lehet, az igazság még annál is fájdalmasabb, mint egyébként lett volna.

Neked a mamád nem is a mamád!

Grecsó Krisztián regénye nagyon érzékenyen és nagyon finoman ábrázolja ezt a plusz súlyt. Nem dobja az olvasó arcába és nem villogtatja hatásvadász módon. Csak megsejteti, csak éppenhogy láthatóvá teszi. A dramaturgiai eszközök szintén nagyszerűek és elegánsak, hiszen ezeket az igazságokat a maguk pőre valójában a lehető legártatlanabb szereplők mondják ki, sokszor nem is pontosan értve azokat, csak épp a szavak és indulatok szintjén. Csakhogy amint kimondják őket, máris részesei és elszenvedői lesznek, mert valahogy, ha nem is úgy, mint a valódi "bűnösök", érteni kezdik őket.

Egy könyv akkor válik népszerűvé, amikor a története által sokan érintettnek érzik magukat. A Vera ezért (is) sikeres. Mert a Vera által bizony mind érintettek vagyunk. Én vagyok Vera, te vagy Vera.  Nem, nemcsak azok, akik éltek a '80-as években, vagy éltek Szegeden, hanem mindannyian. De az összes többi karaktert is ismerjük. Se nem jók, se nem rosszak, de valódiak és élők mind a maguk esendő, mindennapi és eleve elrendelt módján.

Vera "a mi jobbik énünk". Nem azért, mert a dolgok elhallgatása megnyomorít, és nem is azért, mert Vera szenved a barátság és az első szerelem érzéseitől (és minden mástól, ami a felnőtté válás útján várja), vagy mert Vera egyetlen mondattól válik nagylányból kisfelnőtté. Hanem mert Vera félelmei, örömei, szorongásai, sikerei és tragédiái mind a mieink.

És mert

Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is.

Fülszöveg: