A Vera című regény alapvetően egy tíz éves kislány útkereséséről, első szerelméről és felnőtté válásának első, botladozó, túl korai és túl nehéz lépéseiről szól. Beavatás-történet, remek korrajz és ki tudja, még mi.  Leginkább - MI. Szól az őszinteségről, a félelemről, a bátorságról,  hazugságról, a titkokról, szorongásról arról, hogy kik vagyunk és arról is, hogy kik nem vagyunk. Meg a többiről, amiről általában senki nem beszél...

Grecsó Krisztián összes könyvének megjelenése kisebb (vagy inkább nagyobb) szenzáció, és nem, nemcsak a kiváló PR és marketing miatt. Hanem mert valódi értéke és tartalma van annak, ami ír. És nem hazudik. Egyetlen szóval sem, soha. Ahogyan valójában (legalábbis kezdetben) Vera sem.

A történet onnan indul, hogy Vera, egy átlagos (?) kislány belecsöppen egy átlagosnak éppen nem mondható (?) családi összejövetelbe, ahol a legjobb barátnőjétől kezdve az édesanyjáig tablószerűen mindenki jelen van, aki Vera életének állandó részese. Az olvasó már a regény e kezdő jelenetben megérzi, hogy itt valami nagyon nincs a rendjén. A történet végére pedig kiderül, hogy valójában soha nem is volt semmi, nemhogy a rendjén, de még úgy sem, ahogyan azt mindenki mondta, vagy legalább hitte. Az események filmszerűen pörögnek.

A kezdő és a végpont között eltelt időben pedig Grecsó Krisztián szinte mérnöki pontosságú rajzot készít olyan dolgokról, amikről nem szokás és/vagy nem lehet beszélni. Nem nagy dolgok ezek. Csak olyan mindennapiak (ahogyan valójában a történések és a szereplők reakciói is), mint a honvágy, a sehová sem tartozás érzése, a családi kapcsolatok  és az igazi barátságok végletessége és végzetessége, a hasonlóságok és különbségek, vagy a dolgok változó, de állandó egymásutánisága. De ezekről senki nem beszél. Mindenki tud róluk és senki nem mondja ki. Sem azt, hogy van, akit örökbe fogadtak, és ez akkor is meghatározza a sorsát, ha nem árulják el neki. Sem azt, hogy a szorongás néha letaglóz, de nem tarkó, hanem szívtájékon üt, és mindenkinek mindenre van egy hazugsága válaszul. Sem azt, hogy a gyermekkor néha észrevétlenül, egy szempillantás alatt ér véget, és az annyira várt felnőttkor azzal telik majd, hogy a felnőtt a szépséges, biztonságos, tudatlan gyermekkort siratja, amikor olyan volt még,

mint azon a régi fotográfián, amikor még boldog volt és naiv.

Sem azt, hogy az ember a származása ellen akkor sem tehet semmit, ha inkább belehal, és hogy néha pont a saját családjában van a leginkább egyedül. Ahogyan azt sem, hogy egy gyermek nem akkor kezd felnőni, amikor annak látható jelei lesznek, hanem akkor, amikor ő látja meg az addig csak homályos jeleit - az életnek... Vagy akkor, amikor megtanul elég gyáva és elég bátor lenni. Senki nem mondja el azt sem, hogy valamit el nem mondani nagyobb bűn, mint hazudni róla, és hogy mindig van valaki, akinek ez az életébe kerül. Vagy azt, hogy van,

Csak az az ijesztő, hogy olyan nagyot csattan a keze az arcán, de egy csöppet sem fáj.

Véletlenek és tragédiák, és egy tízéves őszinte, tisztán (ön)tudatlan felfedezései kellenek hozzá, hogy legalább egy részük napvilágra kerüljön. Legalábbis a regényben. És így, ha lehet, az igazság még annál is fájdalmasabb, mint egyébként lett volna.

Neked a mamád nem is a mamád!

Grecsó Krisztián regénye nagyon érzékenyen és nagyon finoman ábrázolja ezt a plusz súlyt. Nem dobja az olvasó arcába és nem villogtatja hatásvadász módon. Csak megsejteti, csak éppenhogy láthatóvá teszi. A dramaturgiai eszközök szintén nagyszerűek és elegánsak, hiszen ezeket az igazságokat a maguk pőre valójában a lehető legártatlanabb szereplők mondják ki, sokszor nem is pontosan értve azokat, csak épp a szavak és indulatok szintjén. Csakhogy amint kimondják őket, máris részesei és elszenvedői lesznek, mert valahogy, ha nem is úgy, mint a valódi "bűnösök", érteni kezdik őket.

Egy könyv akkor válik népszerűvé, amikor a története által sokan érintettnek érzik magukat. A Vera ezért (is) sikeres. Mert a Vera által bizony mind érintettek vagyunk. Én vagyok Vera, te vagy Vera.  Nem, nemcsak azok, akik éltek a '80-as években, vagy éltek Szegeden, hanem mindannyian. De az összes többi karaktert is ismerjük. Se nem jók, se nem rosszak, de valódiak és élők mind a maguk esendő, mindennapi és eleve elrendelt módján.

Vera "a mi jobbik énünk". Nem azért, mert a dolgok elhallgatása megnyomorít, és nem is azért, mert Vera szenved a barátság és az első szerelem érzéseitől (és minden mástól, ami a felnőtté válás útján várja), vagy mert Vera egyetlen mondattól válik nagylányból kisfelnőtté. Hanem mert Vera félelmei, örömei, szorongásai, sikerei és tragédiái mind a mieink.

És mert

Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is.

Fülszöveg:

Sokszor előfordul a mindennapokban, hogy azt mondjuk, "oh, ez bizony depresszió", "hisztériás rohamot kap, ha ezt meghallja", "jó dolgában azt se tudja, mit csináljon", helyzetekre, hogy "mindig ez van, nem igaz, hogy ugyanabba futok bele mindig", esetleg megjegyezzük, hogy "nem értem, mi van velem, én nem ilyen vagyok". Véletlen-e, hogy pont ezeket a mintázatokat és jellemzőket vesszük észre, és vajon mi húzódhat ezek mögött,  Máskor azon kapjuk magunkat, hogy bár kijelentettük, hogy "én soha nem leszek olyan, mint az apám/anyám", a következő mondatban pont őrá ismerünk, hiszen szinte az ő szavait használjuk, az ő mozdulatai vannak benne a kezünkben. Hogyan lehetséges ez? Vagy ott vannak a családban a gyerekek. Lépten-nyomon hallgatjuk vagy mondjuk, hogy "Ancsika pont olyan vagy, mint a Nagyi volt, szegény, az volt ilyen. Nem szabad ebben a mai világban ilyennek lenni! ", vagy azt, hogy " Barnika, hát igen, ő sajnos a Józsira hasonlít, de nemcsak külsőre, természetre is. Nem tudom, milyen ember lesz így belőle... ", esetleg, hogy "Ezt a gyerek előtt ne! Nem kell tudnia, elég, ha mi tudjuk! Volt, elmúlt, ne firtassuk! Mire mennénk vele?".

A könyv alcíme az, hogy Családi sebek és a gyógyulás útjai. Vajon milyen sebek keletkezhetnek egy család testén? És vajon létezik-e a gyógyulás? Minden csak a saját döntéseinken múlik? Mennyire függünk a családunktól és annak történetétől? Sorsunk van vagy csak életünk? Meg lehet-e változtatni a a hozzáállásunkat  egy-egy tanult és berögzült, de helytelen minta esetén, ha az nemcsak tanult, de hajlam szinten örökölt is, mint például az alkoholizmus? Miért pont ebben vagy abban vagyunk sikeresek vagy sikertelenek? Hogyan lehetséges az, hogy valaki a sosem ismert dédimamára hasonlít és nemcsak fizikailag, de szinte pszichésen is leképezi őt, amikor az eltitkolt holokauszt-múlt anorexiát, klausztrofóbiát vagy kötődési zavart okoz? Honnan származnak vajon a felnőttkorunkban is mindennap nyomorgató gátlások, például karrier vagy családi kapcsolatok szintjén? És vajon törvényszerű-e, hogy valaki maga is rossz házasságban éljen, hiszen az ő családjukban "már csak így van ez", hiszen már három generáció óta mennek tönkre házasságok az erőszakos férjek vagy a kikapós nők miatt? Ezek a kérdések (és még vagy másik ezer) merültek fel bennem, amikor megláttam a címet. És pontosan ezekre is kaptam választ a könyvet olvasva.

 Orvos-Tóth Noémi neve talán már ismerősen cseng azok számára, akik érdeklődnek a pszichológia iránt, hiszen ő a maipszicho.hu online magazin szerkesztője és övé a Mai Pszicho facebook oldal is, emellett pedig kilnikai pszichológus és több eddig megjelent könyv szerzője és/vagy társszerzője (Pl.:Egy nárcisztikus hálójában, Sorsdöntő találkozások). Mégis szkeptikusan álltam legújabb könyvéhez. Egyrészt, mert nagyjából 10 évig tanultam pszichológiát, tehát van bizonyos rálátásom a különböző szegmensekre ezen a területen, másrészt azért, mert a pszichogenetika és a családon belül öröklődő traumák és viselkedésminták mibenléte különösen érdekel. A tapasztalatom viszont az, hogy általában hozzá nem értő véleményvezérek beszélnek és írnak a legtöbbet a témában. Azonban győzött a kíváncsiság.

Az könyv esetleírások és -elemzések, kérdésfelvetések és terápiás javaslatok gyűjteménye, közérthetően megfogalmazva. A központi tengely a transzgenerációs szemlélet, a családon belül örökölhető érzelmi és viselkedési mintázatok bemutatása és elemzése. Erre a tengelyre vannak felfűzve az egyes témakörök. Két fő irányt jelöl ki a szerző, az egyik a mintakövetés, a másik az öröklött minták és a múlt feldolgozatlan eseményeinek következményei az egyén személyes jelenére.  Van itt holokauszt áldozatok poszttraumás stressz szindrómájának továbbörökítése, családon belüli érzelmi, fizikai elnyomás miatti szorongás és depresszió kialakulása, kötődési zavarból eredő súlyos személyiségzavar öröklése, de titkok, traumák tudattalan továbbvitele is. És mindezek közepén ott van az ember, akiről tulajdonképpen a könyv szól. Kellő érzékenységgel és rálátással ábrázolva, de kissé távolabbról, nem elfogultan nézve -  saját személyét a családi összefüggések és kapcsolati dinamikák, érzelmi viszonyulások tükrén át láttatva.

Hiánypótló könyv mindazok számára, akik elakadtak az életük valamely területén, valakivel való kapcsolatukban, látszólag ok nélkül szoronganak, pánikbetegek, érthetetlen módon boldogtalanok egy-egy élethelyzetben, nem értik pontosan miért viselkednek ismétlődően ugyanúgy bizonyos helyzetekben, annak ellenére, hogy tudják, negatív következménnyel jár majd, esetleg valamilyen pszichés eredetet kutatnak meglévő betegségeik kiváltó okaként,  vagy csak szeretnének mélyebbre ásni a saját vagy rokonaik személyiségét illetően. Azoknak is ajánlom, akik számára a tanult minták és az öröklött tényezők összefüggései és/ vagy különbségei érdekesek.

A könyv egyik nagy erőssége az eredetiség, az, hogy hétköznapi nyelven fogalmaz meg hétköznapi problémákat, mégis tudományos, kutatáson alapuló tényeket közöl, logikailag is követhető következtetéseket von le. (Nem beszélve arról, hogy mikro-, azaz egyéni, makro-, azaz  családi és globális, azaz társadalmi, szinten egyaránt vizsgálja a problémákat. Elég csak a történelmi eseményekre gondolni.) A másik pedig, hogy megszólít. Téged is, engem is, őt is, sőt, őket is, bárkit. Mindenki, aki belelapoz a könyvbe, önmagára ismerhet. Mert nincs olyan ember, aki ne függene a családja múltjától és jelenétől. És nincs olyan család, amely még soha ne sérült volna, ne küzdött volna valamivel. Nem mindegy, hogyan dolgozzuk fel a traumákat, és hogy egyáltalán feldolgozzuk-e mindazt, ami ért bennünket, vagy az elődeinket. Mert ezt adjuk tovább az utódaink számára, és ez közös felelősség. Erre mutat rá Orvos-Tóth Noémi nagyszerű könyve.

 Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

 Kulcslyuk Kiadó

 Budapest, 2018.