Holly Ringland első regénye a trauma feldolgozás és az újrakezdés regénye.
Amikor az Olvasó túljut a gyönyörű borítón és az idétlenül „lefordított” címen (Ez a cím különben érthetetlen, mert a regény fordítása viszont szép.), akkor hirtelen egy furcsa, magányos, mégis érdekes és intim világban találja magát. A kilencéves Alice Hart a tengerparton él a szüleivel és a kutyájával. Alice Hart apukája időnként kékre-zöldre veri Alice anyukáját. Alice Hart azon gondolkozik, hogyan vethetne ennek véget.
A regény ebbe a baljós hangulatba rántja be az olvasót, de ez még csak a kezdet. Alice ugyanis valóban véget vet a borzalmaknak, azonban ezzel még többet idéz elő. Felgyújtja a családi birtokot, rajta a szüleivel és a kutyájával, a házukkal, a gyerekkorával. Egyedül ő marad életben. A kórházi kezelés után addig sosem látott nagymamája, June veszi magához, s ezzel elkezdődik Alice életének második nagy fejezete. Alice June virágfarmján nő fel, ahol hasonlóan nehéz sorsú nők, titkok, elhallgatott, néha kimondhatatlan dolgok és zavarodott, kusza és éretlen érzelmek, döntések és tettek veszik körül. És rengeteg virág, amelyek sokáig a megnémult Alice egyetlen kifejező eszközei, hiszen June életében kertészetében minden virágnak saját jelentése van.
E közben Alice kislányból nő lesz. De milyen felnőttkora lehet egy olyan nőnek, aki a múltját nem ismeri, a jövőjéről csak egy idelista álomkép él a képzeletében, a jelenét pedig nem maga alakítja? Egyáltalán meddig képes túlélni egy ember, ha egyszer már mindent elveszített?
Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen lehetetlen szavakkal elmondani. Amelyekre nagyon fáj emlékezni. Vagy túl kockázatos megtudni.
Alice küzd. Árulás, múlt és bántalmazás kontra Alice Hart. A regény ennek a küzdelemnek és a családi múlt feldolgozásának, egyszersmind egy önismereti útnak a leírása, de felnövés történet is. Alice karaktere nemcsak időben, de a személyiséget tekintve is fejlődik a regényben, s ezt az írónak sikerült elég valóságosan ábrázolnia, noha Alice Hart egy teljes egészében kitalált karakter (?). Alice rengeteget szenved, és nemcsak amiatt, ami történt vagy nem történt meg vele és a családjával évszázadokra visszamenően is, hanem attól is, hogy rosszul szeretik. Hol elárulják, hogy bántalmazzák, hogy birtokolni akarják, túlféltik, hol elhagyják, hol pedig félreértik őt. Alice azonban úgy dönt, hogy ad magának egy utolsó esélyt, és felkutatja önmagát, akivel eddig még sosem találkozott. Alice dönt, hibázik, elbukik. Végül azonban felvállalja magát, az életét, a múltját, elkezd a saját szabályai szerint élni, és lassan, halkan és alig észrevehetően megtörténik a csoda.
A könyv egyik legnagyobb erőssége ennek a csodának és az idevezető útnak a végtelenül életszerű ábrázolása. Az út nem diadalmenet, a csoda pedig nem a happy end. Sokkal inkább megismerés, viszonyulások, emberi viszonyok és elengedések, megnyugvások sora. Alice karaktere például nemcsak azért fontos, mert ő valamilyen, hanem a többi ember hozzá való viszonyának minősége miatt is. Mindenki alakít rajta valamennyit, várnak tőle valamit vagy adnak neki valamit, kihasználják vagy megvédik. Van, aki szereti, van, aki birtokolni akarja. Kezdetben olyan, mint egy szép baba, aki mások kedvére létezik, de nincsen saját akarata. Aztán lassan, szinte észrevétlenül elkezd leválni az őt körülvevő emberekről. Dönt, felelősséget vállal, elenged, megismer és megtanul úgy élni, hogy a fájdalmaknak is meglegyen a helye az életében, de ne azok (elkerülése) határozzák meg az életét.
A múlt olyan gyom, ami nagyon könnyen elterjed. Ha nem bánsz vele megfelelően, mire feleszmélsz, már szárba szökkent magától.
A másik nagy erősség a trauma feldolgozás pszichológiájának hétköznapi köntösbe burkolt, közérthető, mégis szépirodalmi szintű nyelvi ábrázolása. Felsejlik szinte az összes elhárító mechanizmus, a különböző személyiségtípusok egymásra gyakorolt hatása, a tudattalan mintakövetés és a transzgenerációs öröklődés motívuma is.
A regényben a mindennapok történései, a mellékszereplők (egyébként szintén érdekes és nem fekete-fehér) karakterei és a meghatározó események futnak egy szálon, míg a másik oldalon ott van a lelki síkon, a szavakkal ki nem mondott, ki nem mondható lelki tusa, amit Alice vív, s ami a regény valódi tartalma. Alice csatája a felnőtté válással, a múltjával, a veszteséggel, a nőiséggel és a saját önismeretével olyan utakra vezeti az Olvasót, amelyek talán sokunk számára nem is olyan ismeretlenek.
Persze, van cukormáz is a könyvben bőven, hiszen a helyszínek, a virágok, de még néhány esemény is romantikusan idilli környezetet varázsolnak a lapokra. Azonban nem hiába nyerte el a könyv 2019-ben a legnívósabb ausztrál díjat fiktív irodalom kategóriában, az Ausztrál Könyvipari Díjat (Australian Book Industry Awards).
Éppoly jól tudta, mint bárki más, hogy a boldog befejezések nem mindig azok, aminek látszanak.
Az Író nem ad végleges lezárást regénynek. Nincsenek készen kapott megoldások, sem boldog végkifejlet, ami talán egyes Olvasók számára zavaró is lehet. Ezek helyett inkább nyitott kérdések, eldolgozatlan szálak és a folytatás lehetősége marad az utolsó lapokra, azonban ez a befejezés (?) sokkal inkább illik ehhez a történethez. Hiszen Alice sérülései meggyógyulnak, végbemegy a feldolgozás folyamata, azonban ahogy az életben, úgy a regényben sem merül feledésbe semmilyen bántás, trauma vagy tragédia.
A regényből tévésorozat is készül.
Az eredeti cím: The Lost Flowers of Alice Hart
Kiadó:
Oldalak száma:
384
Kiadás éve:
2019
